Ha meg szeretnél ismerni egy helyet, érdemes a nehezebb utat választanod hozzá….
Az utazási irodák, a turisták vonzó fotói alapján Milánó a monumentális épületek városa. Lépten nyomon beleütközik az ember régi korokat idéző monstrumokba (lásd a három Diadalívet egymás után), és mellette a brutál magasan az égbe szökő üvegpaloták képe fogadja, melyek hol elferdülnek, hol háromszög alakban csúcsosodnak, hol pedig egy körívet formáznak meg.
Szóval ezt látod a hívogató oldalakon, hogy menj, és nézd meg ezt a várost.
És ott van a másik fele, melyet meg kell ismerni, hogy ne csak a felszínt kapargasd.
Itt az elején el szeretném mesélni, hogyha az egész kirándulás csalódás lett volna – de nem így történt persze 🙂 – akkor is boldogan tértem volna haza, mert imádok repülővel utazni, és az Alpok látványa valami lenyűgöző fentről 🙂 Azok az éles sziklák, ahogy a felhők mögül kiemelkednek, helyenként megjelenik a havas hegygerinc, és annyira közel repülsz felette – mindenesetre ezt érzi az ember – hogy szinte érzed a kezeden a sziklák érdességét. És hidd el, nem túlzok vele 🙂
Szóval már ez a látvány megérte, hogy kimenjünk Olaszországba… kis dolgokkal is boldoggá lehet engem tenni 🙂
A repülőtérről vonattal mentünk tovább, utána pedig nem szálltunk metróra, ahogy sokan javasolták, mert férjem készített egy remek útvonaltervet, és azt gyalog kellett megtenni. Hálás vagyok érte, hogy ezt a nehezített változatát jártuk be a városnak.
De nemcsak azért, mert jóval több látnivalót kaptunk, hanem mert összeállt egy kép. Egy teljesen más arc és jellem tárult elénk a kettősségtől.
Ahogy a vonatállomást elhagytuk, egy utcányit sem mentünk, és máris két letáborozott kartonpapírból tákolt hajléktalan hellyel szembesültünk a fák tövében. Hogy őszinte legyek, nagyon megrémültem. Hirtelen átfutott rajtam, hogy már nyár óta várjuk ezt az utat, amikor a nyolc órás késés miatt nem szálltunk fel a repülőre, és az én rózsaszín álmom Milánóról kiderül, hogy egy hatalmas hazugság.
Ahogy haladtunk egyre közelebb a központ felé, kicsit enyhült ez az érzés, és ráadásul szinte olyan volt, mintha már jártunk volna arra. Úgy éreztük, Budapest utcáin sétálunk, vagy legalábbis valamelyik közeli kis városban. Az egyik helyet 8. kerületnek neveztük el, ahol az emberek arcán nem a boldog élet látszott, a következő park már 9. kerület volt, ahol a városi emberek a füves részt sportolásra használják. Aztán jöttek a kis utcák, melyek szinte a Várban is lehettek volna, vagy éppen Szentendrét idézték.
Egy kicsit kezdtem elégedetlenkedni, és haragudni magamra, amiért hatalmas elvárásaim voltak, és most kedvem a földön csúszkál, és egy szikrát sem kapok a szépségből.
Egyre közeledve a Dómhoz viszont elénk tárult a prospektusok világa. Gyönyörű cizellált épületek, tisztaság, csillogás, égig meredő robosztus történelmi helyszínek…. és brutál sok turista.
Szóval a sétánk alatt lett volna lehetőség fotózni, emlékeket hazahozni, de amit látványosságként hirdetnek, ott ember ember hegyén állt, így mint egy ránk kényszerített merev tempó, mi is körbe rohantunk csak mindenen, hogy megnézzük, de elmerülni nem tudtunk benne a nyüzsgéstől.
És most itt egy mély levegő, mert tudnod kell, hogy csodás útként éltük meg Milánó minden pillanatát 🙂 Miért is ezek után?
Megismertük azt az oldalát, ahol az öltönyös irodistáktól kezdve, a kosztümös titkárnőkig, a fekete kapucnis laza figuráktól, a 70 éves bácsikig, a legtöbb ember biciklin vagy motoron közlekedik.
Részünk volt abban, hogy az angol tudásom tökéletesen megfelel az olaszok angol tudásának, és sokszor még perfektnek is érezhetem magam, viszont amikor néhány olasz szót is belerakok a mondataimba, akkor hatalmas BRAVO felkiáltással üdvözlik, hogy beszélem a nyelvüket 🙂 Rendkívül kedves minden eladó, segítőkészek, figyelmesek, türelmesek, és azt érzi rajtuk az ember, hogy szeretik a munkájukat. Megvallom, én ezt csodának éltem meg, hogy nem szájhúzásokat kapott az ember, hogy megint egy vásárló jött be, hanem örömmel fogadtak 🙂
Amióta itthon vagyunk, folyamatosan beszélgetünk férjemmel az utunkról. Nem a csodákról, amiket szinte alig lehetett látni – de egy pár év múlva visszamegyünk, és akkor másik útirányt, belső tereket fogunk megnézni -, hanem arról az életérzésről, amit megtapasztaltunk. A kedvesség, mosolygás, vidámság, elegancia, tartás, rengeteg-rengeteg olasz társalgás az utcákon, még akkor is, ha a turistáktól mozdulni alig lehet 🙂
Hihetetlen távot tettünk meg gyalog, pedig kétszer még villamosra is szálltunk, mert már alig vonszoltuk magunkat, így amikor sms-t kaptunk, hogy a gépünk haza két órás késéssel indul, amiből a végén három óra lett, hát határán voltam a sírásnak. De hogy a nap záróakkordja is meglegyen, a parkolóban a kocsinknak lemerült az aksija, amitől már sírni is elfelejtettem, csak megkérdeztem, hol egy taxi, haza akarok menni!! 🙂
De itt is kellemes meglepetések fogadtak 🙂 A repülőtér egyik karbantartója kijött hozzánk, és beindították a kocsit, és közben egy nemrég történt esettel vigasztalt minket, hogy ne bánkódjunk a késésért, mert sosem lehet tudni, kinek jó, ha nem indul időben a gép. Elmesélte, hogy pont azon a héten a barátja megtervezte, hogy Mallorcán kéri meg szerelme kezét. Hónapok óta tervezte, minden egyes részlete ki volt pipálva …. csak a gyűrűt hagyta otthon 🙂 Így amikor megtudták, hogy három órával később indulhatnak, a barátja kocsiba vágta magát, hazarohant a gyűrűért, átevickélt a biztonsági ellenőrzészen még akkor is, ha a repülőtér alkalmazottja volt, becsomagolták szépen a gyűrűt, és betették a kínlódó vőlegény csomagjába. Szóval sosem tudhatod, kinek jó, hogy nem indul időben az utad, de valakit biztos mindig boldoggá tesz 🙂
Ezt a néhány festményt pedig saját fotók alapján készítettem, amit az “Utazásaink” falra fogunk kitenni… ami még nincs, de hamarosan lesz 🙂
Gyönyörű szép napot kívánok, és jó utat bármerre is mész 🙂
