A férjem egy mondatban le tudja zárni azt, amin én napokat kínlódok.
A mondata pedig a következő: senkinek ne adjunk tanácsot, aki nem kéri, hisz a kéretlen okoskodás mögött ott van, hogy leértékeljük az illetőt, hisz azt éreztetjük vele, mi mindent jobban tudunk.
Amiért ezt a blogcikket így Karácsony másnapján megírom, az pont a szeretet lényege, amire sokaknak nincs idejük….
Olvasom Náray Tamás könyvét, a Volt egyszer varrodámat… Egy fejezet arról szól, hogy falsul megjelentettek róla egy cikket, ami egyértelműen eszméletlen felkapott lett, hisz: 1. benne volt a neve 2. totál ki lett ferdítve a valóság, hisz így eladhatóbbá vált a sztori.
Az egész történetben egyetlen igazság tartalom volt, hogy ő maga is hozzájárult, hogy ne meztelenül kelljen egy műsorvezetőnek fellépnie, de minden más, hogy saját kollekcióként akarná fémjelezni a felturbózott ruhákat, abban semmi valóságtartalom nem volt. És persze ismerve maximalizmusát, ami miatt egyébként a könyveit most ünnepekre megvettem magamnak (egy kivételével az összeset), nem az a fajta ember, aki máson mászna fel a dicsőségért.
Ezt a részt tegnap olvastam, erre ma belefutottam egy kis kutyás történetbe. Szerencsétlen gazdi egy hete lassan keresgéli a vak, beteg és öreg kutyáját. Egy bácsi megtalálta, de mivel nem futott elé ez a poszt, felhívott egy állatmenhelyet, ahol befogadták.
Atyavilág, azt a könyörtelen, kíméletlen fröcsögést, amit a menhely és a kommentelők is letoltak, elképesztő volt látni. Ítélkezések, durva kívánságok, és a lehető legkeményebb haraggal támadták meg a kutya tulajdonosát…. aki nem mellesleg (sőt!) a chipelt kutyus miatt azonnal megkerült.
A menhely befogadott egy rettenetesen kinéző kutyát. Következő lépésként írt róla egy siránkozó, fröcsögő, kultúrembert meghazudtoló posztot úgy, hogy igazából tudta, kié a kutyus, és nem nézett utána, hogy valóban szélnek lett-e eresztve, vagy szegény valahogy megszökött gazdijától.
… és persze a hab a tortán azon kívül, hogy valószínűleg egy pár komment törlésre került, már nem is lehet hozzászólni, mert “jaj de ciki, ha kiderül, hogy nem is úgy van, ahogy leírtuk…”
Na, jó, ez csak a hab volt a tortán, de amin már totál ledöbbentem, az a cukorszórás: a fröcsögő poszt végén egy bankszámlaszám, hogy “óh, kérlek, segítsetek….” – mert hát na, elég jó apropó volt ez arra, hogy amit szívvel-lélekkel anno felvállalt, hogy megmenti a kóbor állatokat, most már kell hozzá egy kis bulvár, hogy fenntartható legyen.
Nos, akkor jöjjön a festés, mert azért mégiscsak ez a pályám….
A tanfolyamban a megfestett képeket el lehet nekem küldeni véleményezésre (nem írok mindenkiére, csak aki kéri). Ezekben a levelekben rengeteg mindent meg tudok az emberekről. Megismerem gondjaikat, körülményeiket, betegségeiket,
Hogy miért érdekes ez? Nem teszek különbséget egészséges, nyugodt körülmények között élő és beteg, szorult helyzetben lévő ember között abban, hogy ki hol tart a fejlődésben. De figyelembe veszem a kitartást, az elszántságot, a pozitív életszemléletet, a keménységet, a küzdeni akarást.
Így számtalan (mondom, számtalan, nem egy-kettő) tagról tudom, kik küzdenek rákkal, kik gyógyultak, kik SM betegek, kiket támadott meg a Parkinson, kiknek vannak sokizületes problémáik, kik vesztették el hozzátartozóikat.
És én azon kívül, hogy olyannak veszem őket, mint bármely más tag, hatalmas tisztelettel vagyok irántuk.
És nem írom ki, hogy küldjenek a számlaszámomra pénzt, hogy támogatni tudjak embereket. De azt sem írom ki, hogy kik kaptak egy-egy hónap ingyenes tagságot, vagy küldtem nagy pakkokat akvarell eszközzel…. mert ez az én dolgom, én vállaltam fel, és mindezt csendben akarom megtenni.
A művészet, a festészet gyógyít. Mert ha eltereled a figyelmed a valóságról festés közben, akkor ha visszatérsz a hétköznapokba egy kép elkészülte után, kisimultabbak lesznek a gondolatait, elfogadóbb leszel a jelennel.
Az akvarelles csoportban ezért nem engedem a kritikát, csak ha a posztoló kéri. Mert nem tudhatja senki, hogy azt a vonalat mennyi idő volt feltenni az alkotónak, mert a keze nem úgy viselkedett, ahogy szerette volna. Vagy éppen a színek összefolyása nem lett tökéletes, hisz nehezen tudta kikapcsolni magát a készítő.
Szóval, így, az ünnepek tájékán, érdemes lenne megfogadni ezt: törődj a magad dolgával. És kiegészíteném azzal, hogyha bírálsz, véleményt mondanál, előtte tudd meg, miből táplálkozott az illető, milyen körülmények szolgálták a békéjét... és segítsd. Ha már annyira érdekel más élete, munkássága, alkotása, ismerd meg őt, mielőtt ítéletet mondasz legféltettebb kincse, kreatív gyermeke felette. És ha erre valaki erre azt mondja, hogy neki erre nincs ideje, akkor csak annyit kérünk tőle: arra se legyen ideje, hogy ítélkezzen…
Boldog Karácsonyt!
