Lettél már úgy szerelmes, hogy ki nem állhattál valakit, sőt kifejezetten utáltad a társaságát, majd egyszercsak azt vetted észre, hogy állandóan rá gondolsz, és beburkolóztál egy hatalmas tagadásba, hogy ez szerelem lenne? Nos, hát akkor bemutatom az én love story-mat.
Minden onnan indult, hogy a könyvem kapcsán (Merj művész lenni!) kitettem egy fotót, hogy aki tudja, hamargyorsan, 24 óra alatt a saját technikájával készítse el. Az is lehet, hogy még ennyi időt sem adtam rá..gonosz egy ostor tud lenni néha a kezemben.
Nem akartam kilógni a feladat alól, mert azért az mégis elég béna egy csapatjátékos szerepét mutatná, így előkaptam az ezer évvel ezelőtt használt akvarell szilkjeimet. Döbbenten tapasztaltam, hogy ugyanúgy tudom használni, mint annak előtte. Nem száradtak be, nem zsugorodtak meg, a pigmentek még mindig tökéletesen fednek a papíron.
Hogy milyen lett az első munkám vele? Amolyan “de jó, hogy megcsináltam, de kösz, elég volt”.
Nos, ez most nem volt az a szöveg, amivel rábeszéljelek arra, mi a csodálatos ebben a technikában. De inkább olvass tovább…
Egy pár nap múlva megint festhetnékem támadt, de tele volt minden a tanítványok munkájával. Az asztalom viszont, ahol kreatívkodni szoktam, totál üres volt…és elindult a kacsingatás az akvarell készletem felé.
Egy pár nappal ezelőtt, mikor festettem vele:
- eszméletlen hamar megszáradtak a rétegek
- tökéletes realista ábrázolást lehetett vele létrehozni, mint akár az olajjal
- nem kellett cuccolni vele, rakosgatni, hisz “csak egy papír” kellett hozzá, ami sok helyet nem foglal el, amíg nem kerül tulajdonosához
- egy cseppnyi szaga sincsen, mint ellenben az olajfestéknek (bár én odáig vagyok érte, és megveszek azért a “bűzért”, de gondoltam, megírom, hátha neked ez fontos szempont)
- egyáltalán nem arról szól a festés, amit kicsiként tanultunk, hogy foltokat teszünk egymás mellé, melyek eléggé öntörvényűek, így össze-vissza folydogálnak a lapon
Nos, a lényeg, hogy beindultam. Azt vettem észre, hogy egyik nap olajjal, a másikon pedig akvarellel dolgozom. Előfordult az is már többször, hogy ugyanazt a képet mindkét technikával megalkottam. Két világ, két forma, két hangulat…és két szerelem.
Hát na. Igen. Előfordul, hogy az ember egyszerre két dolgot is tud olyan rajongással szeretni, hogy egyiktől sem tudna megválni.
Egyre jobban belemélyedtem aztán a fortélyokba. Elkezdtem kurzusokat tartani, hogy másokkal is megismertessem ezt a csodát.
A fogadtatás elképesztő volt. Több visszajelzés alapján másnap már saját készletet vásároltak a nálam tanulók, hogy otthon is gyakorolhassák, hisz nekik is ugyanazt az élményt adta, mint nekem az idők során.
Könnyed, kezelhető, hol lágyan, hol keményen használható.
Így eldöntöttem, hogy nemcsak egy pár embernek szeretném megmutatni ezt a technikát, és átadni a tudást, hanem a lehető legtöbb embernek elvinni az akvarell festészet hírét, hogy nálunk is akkora nívója legyen az akvarellnek, mint bárhol máshol a világon.
Ahogy az olajfestést is egy életen át tanulja az ember, ugyanúgy vagyok most az akvarellel is. Bár már látom magam előtt az elkészült képet, de még mindig kihívásnak élem meg, mint az olaj párját.
Már tudom, hogy irányítható, hogy nem csak folydogál jobbra balra. Már ismerem, mikor merre akar lendülni a festék, de azt is ismerem, hogyan tudom én vezetni. Tudom, hogyan lehet lágyan felrakni a színeket, és hogyan tudom a fotórealizmust visszahozni a pigmentjeivel.
És ezt az ismeretet minden egyes kurzuson átadom, és majdnem sírva fakadok én is minden negédes túlzás nélkül, mikor elmennek a tanítványok, látogatók, és eszméletlenül boldogok, hisz maguk sem hiszik el, hogy a saját munkáikat, kezük által megalkotott festményt ilyen büszkén tudják majd mutogatni.
Amennyiben kedvet kaptál te is hozzá, keressél bátran a moc.sokabimal@zsevumotsef e-mail címen, vagy kövesd az oldalam, hogy értesülj a csoportos oktatásokról.
