Minden kép megfestése örömmel tölt el. De ez mindig így marad?
Képesek vagyunk egy év után is ugyanazzal a lelkesedéssel leülni festeni? Vagy ez elkophat, megfakulhat, egy idő után unalmassá válik az alkotás folyamata?
Vannak festők, akiket nem igazán értem, hogyan tudnak leülni a fehér lap elé és megfesteni a 125. rózsájukat, szalmabálájukat, üveges csendéletüket. Elképzelni nem tudom, hogy minden egyes ecsetvonást azzal a kíváncsi vággyal hajtják végre, mint amikor eldöntötték, kedvencükké válik a téma.
Te például hogyan éreznéd magad, ha naponta ugyanazon az úton kellene megtenned ötven éven át fél kilométert? Ez ugye nem sok? Mondjuk annyi, mint egy háztömb megkerülése. Mivel tegyük fel mozgásszegény életet éltél, ezért az első pár hónapban totál boldog vagy tőle, hogy lehúztad a napi távot, klasszul megsimogatod a buksidat érte, és netalántán még egy sütit is adsz jutalmul magadnak. De ennyi. Ugyanezt a távot már egy éven keresztül megtenni kezd fásulttá tenni. Nem azért, mert lusta vagy, nincs időd, vagy kedved hozzá.
Egy dolog van, ami totál lelohasztja az ember érdeklődését: hol a bánatban van a kihívás? Hol van a határdöngetés? Mi az újdonság?
Amikor készül egy-egy akvarell tanfolyami videó, olykor (sokszor:)), kicsúszik a számon, hogy milyen szuper, amit festek, mennyire gyönyörű. Ahogy kimondom, a legtöbbször abban a pillanatban máris elnézést kérek érte, hogy nehogy félreértés essék, nem magamat akarom dicsérni, hogy mekkora ász vagyok, amiért szépet festek. Valójában ez a dolgom, ezt adom át a tagoknak, hogy nekik is csodás alkotásaik szülessenek, szóval bolondság lenne fényezni magam emiatt.
Amiért viszont mégis rendszeresen elámulok a saját kezem munkájától, az a gyönyör, a nem megszokott dolog elkészítése, és ennek a sikerének az öröme.
Amikor leülök festeni, egy dolgot tudok: képes vagyok rá. Ezer százalékig biztos vagyok abban, hogy azt fogom látni a papíron, amit elterveztem. De az, hogyan jutok el a végső ecsetvonásig, ezt hiába is készítettem már el máskor ugyanazt a motívumot, mégsem unhattam meg, hisz nem ötezer példányban festettem meg előtte.
Ha egy rózsafestő tanfolyamot tartanék, ahol 200 leckében kizárólag rózsákat tanulnának velem elkészíteni a tagok, akkor a 98. képnél már annyira monoton lenne a hanghordozásom, hogy szerintem bealudna mindenki a videóim alatt:)
Nos, a javaslatom mindenkinek, aki belefog egy hobbiba, hivatásba, művészeti tevékenységbe: ok, tök szuper vagy, hogy már tudsz tulipánt festeni, és szuper jó, hogy tele van a falad ezer színű tulipán virággal. De menj tovább. Keress új kihívást, légy merész, emeld meg a szintet, amit el akarsz érni.
Ezt nemcsak azoknak kell megtennie, akik festészetből szeretnének megélni. Ezt minden egyes hobbistának is ajánlom. Ettől marad varázslatosnak, érdekesnek a vele töltött idő. Ez adja meg azt az érzést, hogy él az ember, hogy változik, fejlődik, új területet fedez fel.
Az akvarell tanfolyamnál pont ez a cél:
- először nézd meg, mennyire barátod az ecset, ismerkedj meg egy pár fogással
- ha rájöttél, nem is olyan ijesztő, mint ahogy elképzelted, kezdj el új formákat megtanulni
- ha már elég magabiztos a kezed, jöhet egy nagy és összetett kép megfestése.
És így marad fenn a varázslat… örökké:)
Írd meg kommentben gondolataid a témáról:)
