Sokat gondolkodtam rajta, hogy megmerjem-e írni ezt a posztot.
Akarok én ellenségeket?
Jó lesz nekem, ha besértődnek az emberek?
Nos, mint már többször írtam, számomra nagyon fontos a mozgás. Télen elkezdtünk futni, aztán valahogy abbamaradt a sztori, de eszméletlenül hiányzott ez a kihívás.
Igen, kihívásnak nevezem. Ha durván szmogos a város, majdnem megfulladok már az első métereknél. A lábaim észre sem veszik, hogy nem egy városi lődörgésre buzdítom őket, viszont a tüdőm totál nem érti minek kínzom. Aztán egy idő után rájön, mármint a tüdőm, hogy ez nem is olyan rossz buli. Szépen elkezdi befogadni a levegőt, egyenletes légzést diktál, majd ahogy jött, úgy szűnik meg a fájdalom a levegővételeknél.
Nemrégiben erőt vettem magamon, és újra felvettem futócipőm.
Az egyik ilyen alkalommal elmerengtem azon, hogy vajon vannak-e híres művészek, akik túlsúlyosak?
Javítsatok ki, ha ti ismertek ilyet. Én nem.
Kotorásztam emlékképeim között, és sem a kortársak, sem az asztaltáncoltatással beszédre invitáló halott alkotók listáján sem ugrott be egynek sem az arca, akinek testét zsíros párnácskák védenék.
Én most kizárólag azokról beszélek, akik tényleg olyan szinten maradandót alkotnak, alkottak, hogy nevük van bármely szakmában.
Elgondolkodtam azon, hogy van-e ezek szerint kapcsolat a sport és a sikeres művészi pálya között.
Naná, hogy találtam.
Mire nevel a mozgás?
Kitartásra.
Erőnlétre.
A határok feszegetésére.
Önmagunknak tett ígéretek betartására.
Önbizalom-fejlesztésre.
Türelemre.
Hitre.
A futásnál nincs mese. Ha egyszer elindultál egy irányba, tetszik, nem tetszik, visszafelé is kell majd menned. A legjobb, ha ezt hasonló tempóban teszed, mint az elején, még akkor is, ha néha megpihensz közben. Viszont nem tudsz megállni, és félbehagyni az edzést. Ha úgy döntesz, feladod, akkor maximum előkaphatod mobilod, és kérhetsz egy fuvart, hogy hazaszállítsanak.
De milyen égő ez már??
Ergo: nem adod fel, végigmész a távon, és a célállomásnál a következőket érzed amellett, hogy rohadtul fáradt vagy, vörös a fejed, alig van erőd kinyitni a házkaput:
-
kitartásból jeles
-
erőnlét fejlesztve
-
a határok megint egy kicsivel kijjebb tolódtak
-
az önmagunknak tett ígéret betartva, pipa
-
önbizalom duzzad, hogy képesek voltunk megint legyőzni egy kihívást
-
tudjuk jól, hogy csak türelemmel, apró lépésenként juthatunk el a nagyobb célok felé
-
elhisszük magunkról, hogy képesek vagyunk az aznapi mennyiséget legyőzni.
Nos, hát nem ezek pont azok, amik sikerre visznek?
Azzal, hogy legyőzöd fizikális lustaságod, bebizonyítod magadnak, hogy nincs előtted lehetetlen. Ahogy végzel a futással, bármilyen aznapi sporttevékenységgel, felfrissülve mész az íróasztalodhoz, műhelyedbe, állványod mögé, és nekifogsz terveid továbbdolgozásához.
Egyszersem jut eszedbe közben:
-
lehetetlen
-
nem vagy rá képes
-
úgysem sikerül.
Az alkotás előtt a tested már bebizonyította, hogy képes vagy olyan dolgokat is megtenni, amik fájdalommal, néha szenvedéssel járnak.
Így a test üzen. Közli elméddel, hogy mekkora arc is vagy. De már nem a futópályán, konditeremben, súlyzókkal nehezítve életed. Már a művészetben.
Iszonyatosan tud fájni a blokk. Szenvedsz, hogy nem haladsz. Eldobod az ötödik, tizedik vázlatodat is. Fogcsikorgatva fogsz bele egy újabb alkotásba.
De képtelen vagy kiejteni azt, hogy: kész, elég volt, nem csinálom tovább.
Eszedbe sem jut, hogy végleges a sikertelenség.
Gyakorolsz, tanulsz, fejleszted magad.
És ezt a mentalitást hogyan érted el?
Egy kis semmiséggel.
Sporttal.
