lamibakos.com
Kiemelt Én "csak" megfestettem, és valóság lett belőle

Én "csak" megfestettem, és valóság lett belőle

Bejegyzés arról, hogy nincs menekvés a gondolataid elől. 

Te is KÉPES VAGY rá! - című megnyitóm előadásának a szövege (2016. október 14.)

 

Mintahogy a megnyitó címében ígértem, szeretném, ha mindenki úgy távozna ma, hogy tudja: képes rá!

Képes álmait megvalósítani. Képes bízni magában. Képes előre lépni.

Bármire képes lehet!!

Még mielőtt rátérnék erre, meg szeretném kérni tanítványomat, Rékát, hogy egy önként jelentkező embernek addig, amíg én itt beszélek, segítsen megrajzolni egy olyan almát, ami szinte majd legurul a lapról.

Ehhez olyan ember jelentkezését kérem, akinek semmi alapképzettsége sincs, és kedvenc szövege: nekem még a pálcikaemberrel is gondjaim támadnak.

Nos, amíg ők rajzolnak, térjünk rá végre, mit kell tenni ahhoz, hogy az álmok ne mások életében jelenjenek meg, hanem a sajátunk legyen, és ehhez hogyan segít hozzá egy-egy festményem.

Még óvodás voltam, mikor egy képemet kiállították egy orvosi rendelő várójában. Halvány emlékek vannak róla. A lényege az volt, hogy középen volt egy talán női alak a lap tetejétől az aljáig ért a mérete. Ennek azért van jelentősége, mert mellette egy fa állt, ami ugyanakkorában lett megrajzolva.

Egy időre itt le is állt képzőművészetem. Aztán nekifutottam mindenféle oktatásnak, tanfolyamnak. De ez a tipikus gat-get lendület volt. Tanulgattam, rajzolgattam, fejlesztgettem magam.

Majd jártam magántanárokhoz. Vásároltam könyveket. Ezzel szinte le is állt fejlesztésem. Még mindig benne maradtam a gat-get zónámban.

Totál béna kifogások halmazát most nyomathatnám, hogy élethelyzetem nem engedte, időm, anyagi lehetőségem nem volt rá. Akármit sorolhatnék fel. De ez mind csak gyáva álmodozóként tüntetne fel.

És az is voltam. Egy bátortalan álmodozó.

Folyton folyvást visszatért az életembe egy lehetőség a festéssel és rajzolással kapcsolatban. A lényeg, hogy állandóan kerülgetett, én pedig nem menekülhettem előle.

De ez másnak lehet akár sporttal, számítástechnikával, életvezetéssel kapcsolatos terv is.

A lényeg most jön: figyelje önmagát, mikor azt teszi, amiben örömét leli. Ne feltétlen azt nézzük, hogy a sors hova sodor, milyen szituációkkal kerget állandóan, bár akár ez sem figyelmen kívül hagyható. A lényeg: Hogyan érzi magát az ember, mikor végre időt szán kezdetben még csak hobbiként egy dologra.

Azt fogja észre venni, mennyire ki tudja zárni a világot ilyenkor. Nem törődik a gondjaival, nem fenyegetik negatív hullámok.

Erre zárójelben elmesélnék egy nem saját gondolatot. Egy hírlevélben olvastam egyszer. Nos, a feladat a következő: amikor reggel munkába megy az ember, számolja meg, hány kék autót lát otthontól egészen a beérkezésig. Ha megvan, akkor az alábbiakat tapasztalhatja: ha megkérik, hogy mondja meg ennek a számát, simán válaszol rá. A következő kérdés viszont ez: hány piros autót láttál közben? Tudna bárki is erre válaszolni? Egyértelműen nem, hisz figyelembe sem vette a piros autókat, csak a kékekre fókuszált.

Így van az élettel is. Ha csak egy dolgot tartunk szem előtt, és minden energiát erre összpontosítunk, észre sem vesszük az akadályokat, a lehúzást, a felesleges dolgokat, az összes egyéb felesleges, hátráltató dolgot. Csak egy és kizárólag egy gondolat lesz bennünk: a feladatot teljesíteni a leglelkiismeretesebben!!

Elengedés. Hát igen, ez az egyik legkönnyebben kimondott szó. Elengedni minden külső tényezőt, nem kívánatos dolgot. Viszont annál nehezebb ezt megteremteni. Abban a pillanatban viszont, mikor azzal foglalkozunk, amihez kedvünk támad, máris azt vehetjük észre, hogy elengedtük a szó szoros értelmében a problémáinkat.

Mivel én leginkább festőnek tartom magam mind a napig, attól függetlenül, hogy írom következő könyvem, ezért most térjünk rá a képeimre.

A festményeim megteremtik mindenki számára az áloméletet.

Anno belebújtam én is a feng shuiba, mint oly sok ember, mikor behozták hírét kis országunkba. Az egyik fontos tanácsa a következő volt: figyelj arra, kitől vásárolsz olyan kelléket, melyet le akarsz helyezni egy olyan területre a bágua térkép szerint, mely segítségével így eléred a boldogságot. Egy példával illusztrálta. Van egy festő, aki halál depressziós, életunt, akár még alkoholista is. Fest egy kacsapárt, ahogy boldogan úszkálnak a vízben. Ez a boldog kacsapár full extrás a szerelem területre. Csakhogy van egy bibi. Miközben készült, a festő egyáltalán nem lelkesedéssel és teljes hittel átitatva alkotta meg. Innentől fogva keményen negatív lett az energiája a képnek, amitől senki se várja, hogy célját eléri vele, ergo megtalálja szerelmét.

Az én képeimmel viszont bárki bármit elérhet, amit szeretne, hisz minden egyes ecsetvonás mögött ott van az igazi hitem, örömem, lelkesedésem.

A teljes őszinteséghez az is hozzátársul, hogy a legtöbbször a képeimet szinte az elején be akarom fejezni. Úgy érzem, nem tudom megcsinálni. Kevés vagyok hozzá. De eddig még sosem adtam fel. Szóval a lényeg, hogy minden képem mögött benne van a tenni akarás, küzdés, harcos sikerre vágyás. És végül a győzelmes szignózás!

De nézzünk meg egy pár festményt most konkrétan.

Az elején arról szóltam, hogy aki birtokosa festményemnek megteremti magának az áloméletet.

Hát akkor álljon most itt egy személyes példám. Nyár elején elkezdtem agyalni, mi az, ami ebben az időszakban aktuális, és nemcsak kedvemre festem meg, hanem akár igény is van rá, értsd alatta: iparos festmény. Eszembe jutott, hogy ebben az időszakban van a legtöbb esküvő. Szeretem a vintage hangulatot, így körbenéztem a neten, mik vannak ebben a témában. Találtam is egy pár olyat, ami közel áll hozzám, így nem ugrik ki annyira a többi festményem közül. Mire befejeztem négy képem elkészítését, addigra menyasszony lettem. Esélyem nem volt ezek szerint arra, hogy elkerüljem ezt az életemben (és még szép, hogy nem is akartam elkerülni). Semmi másra nem fókuszáltam az alkotás közben, csak a házasságra, boldogságra, harmonikus párkapcsolatra.

Ami még nagyon fontos ebben, szeretettel festettem, örömmel, lelkesedéssel, és átérezve az esküvők hangulatát, ahogy elképzeltem, hogy mint újdonsült ara mosolygok. Nos, a lényeg, a jövő héten lesz az esküvőm.

Igen, nagyon vágytam erre, de álmomban sem mertem volna gondolni, hogy ennyire közel megérkezik ez az esemény az életembe.

Úgyhogy ha valaki szintén erre vágyik, hát tiszta szívvel merem ajánlani akár egy-egy darab megvásárlását, akár a négyet egyben. Csak öröm, lelkesedés, boldogság, és sok-sok mosoly van mögötte. Minden ecsetvonással egy újabb pillanatot festettem meg, ami közel hozta nekem ezt a szép napot.

Nem gondoltam semmi másra, csak és kizárólag az egybekelésre, és a boldogító igen kimondására. Emlékeztek: piros autó-kék autó. Nos, ez az eset méltó bizonyság arra, hogy a gondolataink kézzel foghatóvá válnak, ha semmi másra nem fókuszálunk, csak arra az egy bizonyos pontra, amit el szeretnénk érni.

De most menjünk tovább, és nézzük meg, mit tudnak még adni a festményeim.

A kedvencem, és az egyik olyan alkotásom, amit ha megvesznek majd, tuti, hogy nyomatot készítek belőle magamnak, az az Ébresztő!

Rengetegszer átsegített a holtponton. Ahogy látható, három nőci szerepel a lépcsőn. Az legfelső totál a fellegekben jár. Álmodozik, de egy lépéssel sem kerül közelebb a megvalósításához terveinek, hisz lehajtott fejjel, bánatosan mereng csupán egy meg nem élt világról. A második csajszi már kezd ébredezni, észleli, hogy valamit tenni kéne. A harmadik pedig már tervez. Látja már, hogy cselekedni kell ahhoz, hogy boldog legyen. De azért még az ő szerepköre sem jön be nekem. Viszont a harmadik tutira én vagyok. Nemcsak tervek vannak a tarsolyában, hanem nap mint nap, néha megbotolva is, de teszi a dolgát.

Nem feltétlen a siker okoz örömet, bár természetesen nem elhanyagolható. Maga az önbecsülés az egyik húzóerő abban, hogy elérjük célunkat.

Tettünk valamit. Terveink fizikális valóságban jelentek meg. A papíron levetett ötleteket átvittük a gyakorlatba.

Ez hol sikerül, hol bénán kudarcba fullad. Na de ha meg sem próbáljuk, akkor a „mi lett volna ha...” remek gondolatsor kísérhetne csak életünk végéig.

A sok kudarc után az emberek feladják. Ez a sok kudarc nem feltétlen magunkból ered. Nézzük meg a külvilág reagálását egy járni tanuló gyereknél. Elesett a gyerek, és van, aki azt mondja, „hagyd kicsikém, ne állj fel újra, megint eleshetsz”?

Soha, senki nem fordul így egy kisgyermek felé. Bátorítják, sőt még segítenek is neki, hogy minél előbb önállóan tudjon járni.

Hogy ez miért változik meg az évek során, és egy felnőttet miért nem noszogatnak így?

Roppant egyszerű. A gyermek olyan dolgot tesz, amire majdnem mindenki képes. Ezáltal nem lesz irigyelhető, nem kell látnia senkinek a saját kudarcait, tapasztalásainak fájdalmas végkimenetelét. Felnőttként viszont már látni lehet egy olyan valóságot, amit nem tudnak birtokolni, mert kevésnek tartották ehhez magukat, így egyáltalán nem tükörképeik önmaguknak.

A tanítványaimat sosem engedem, hogy alulértékeljék magukat. Ha valamit rosszul csináltak, addig addig noszogatom őket, míg ki nem hozzák magukból a maximumot. Nem szeretem, hogy azt gondolják, ők csak egy bizonyos szintre képesek. Mindenkinél egyéni a mércém, de mindenkinél látom, mennyi plusz van még benne. Ahogy bátorítom őket, eleinte talán még félve, és nem bízva magukban, de próbálkoznak, hisz tudják, nem simogatom meg a fejüket, ha szintjük alá mennek.

És láss csodát, tényleg mindig egy lépéssel feljebb sikerül vinni tudásukat.

Mikor felemelik a rajzaikat a csoportos foglalkozásokon, szinte alig tudom visszatartani a sírást a meghatódottságtól. Általános iskolás gyerekek, de lekörözik a felnőtteket legtöbbször.

Persze talán ez is lehet, hogy az előző gondolatra vezethető vissza: nekik még kevés a tapasztalásuk, kudarcélményük, így nagyobb a hitük önmagukkal szemben.

Az egyik festményem pont azoknak szól, akik önbizalomhiánnyal küszködnek. Önbizalom-építő-játéka címe.

Apró puzzle darabokból áll a kép, mely arra utal, hogy lehet arról álmodni, hogy valaha átvegyünk valamilyen bravúros teljesítményért akár egy Oscar díjat, de ez a végső állomás legyen, és ne az első teljesítményünk után várjuk el.

Van az a plank edzés, ahol az alsó karon fekve, fekvőtámasz szerű pózban kell másodperceken át megmaradni. Nos, aki első körben egyből egy percet akar így maradni, és sikertelenség miatt feladja, annak csókoltatom az álmait.

Én 45 másodperccel kezdtem, de ismerek olyat, aki 20 másodpercet csinált az első héten, és innentől kezdte felemelni az időt.

Lassan, fokozatosan, ésszel, és tudatosan.

Semmi kapkodás, hisz így lesz elkerülhető a kudarcélmény.

Ez a festmény is sokat segített nekem. Volt egy álmom arról, és még ma is, milyen technikai szintre szeretnék eljutni a festészetben.

Hiába a videonézegetés, a tanárhoz járás, a rengeteg gyakorlás. Egy hét alatt nem lehet akkorát fejlődni, ami a végső álmom. Néha magamat is figyelmeztetni kell erre, hogy ne csalódásként fogjam fel, ha valami nem sikerül.

Gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni. Az eredmény hülye lenne elmaradni.

A festményeim nem varázsképek, és ilyen feng shui-s kirakodóvásári darabok. A festményeim arra motiválnak, hogy elérd a célod.

Üzenetet hordoznak, felhívják figyelmedet nap mint nap arra, mit szeretnél elérni. Kedvesen, szelíden építik be a tudatalattidba a sikert.

Ha bánatos vagy, tuti nem azt írod fel egy post it-ra a monitorodra, hűtődre kiragasztva, hogy „ma nem sírok” vagy valami hasonló barbárság.

Mindenféleképpen inkább ilyen szöveg lesz rajta: „ ma meglátom a szépet”, „ma boldog leszek”.

Szinte minden ember fel tud említeni egy dolgot, amitől fél, ami miatt nem elégedett a jelen pillanatával.

Mindannyian küzdünk egy szebb életért.

Nos, ha festményeim nézed otthonodban, vagy akár irodádban, biztos lehetsz a végső sikerben.

Az emberek hajlamosak arra, hogy hatalmas célokat állítsanak fel, aztán mindenféle „alapos” magyarázattal le is állítsák magukat. Sokan úgy szeretnék létrehozni az áloméletet, hogy egyik este lefekszenek, másnap reggel pedig ott fekszik mellettük álom-férj/feleség, egy hatalmas hálózat vezérigazgatói székében ülnek, vagy esetleg előre megvan az öt éves felbontásuk, hogy melyik héten melyik földrészt látogatják meg.

Aztán szépen visszacsücsülnek a baromi kényelmes foteljeikbe, és konstatálják, hogy ez úgysem lehetséges, felesleges minden tervezgetés.

De kérdem én, miért is?? Miért nem érheti el icipici emberke a bődületesen nagy álmait? Hol van megírva, hogy akik a csúcsra jutottak, ők mind burokban születtek?

Sehol.

A lehetetlen az emberben van. A korlátait önmaga állítja fel. A tapasztalások, vagy éppen mások tapasztalása miatt állít fel egy negatív elméletet a végkimenetelről.

Aztán bánatos lesz, utálkozva nézi a sikereket elért alkotó és pályatársait, kortársait. Pedig a lehetőség mindenkiben adva van. Mindenki megtanult járni, így bármire képesek lehetünk.

A hit, ami az egyik legfontosabb. És persze a legnehezebb. Hinni abban, hogy bennünk van a lehetőség.

Félelem övezi az embereket, hogy a próbálkozásaik nevetségessé teszi őket. Ahogy elindul valaki egy új ösvényen, tuti, hogy hirtelen tele lesz emberekkel a környezetében. De nem azokkal, akik támogatják. Azokból igen csak kevés lesz.

Sokkal, de sokkal nagyobb számban vannak a lehúzó emberek.

Igyekeznek kántálni folyton folyvást, hogy mennyi akadály van előtted, te ilyen meg olyan ember vagy. Ők sokkal jobban ismernek, mint te önmagad, és már látják a kudarcod, és valójában csak azért szólnak, mert nagyon szeretnek, és nem akarják, hogy elkeseredett légy.

Ismerős? Naná!

A jó szándékba burkolt gátlás remekül adja vissza a tanácsokat osztogatók jellemképét. Nem mertek lépni, tenni, álmokat megvalósítani. És most azt várják el tőled, hogy te is ugyanolyanná váljál, mint ők. Megkeseredett, csalódott, tömegemberré.

A kis könyvemmel, ha megvásárolod és fellapozod akár nap mint nap, részese lehetsz te is az erőnek és bátorságnak.

Az egyik festményem címe: Fortes fortuna adiuvat. Bátraké a szerencse, vagy pontosabban a bátrakat támogatja a szerencse. Lépjél, tegyél, és bár néha azt fogod érezni, hogy a sok akadály azért van, mert nem is ez a te világod, mégis sokszor azt tapasztalod majd, hogy nem elég, hogy cselekedtél, még váratlan segítő helyzetek is szembe jönnek az utadon.

Az emberek bírják a komfortzónát. Utálom ezt a szót, mint maga a motiváció elcsépeltségét, viszont benne van minden. Kényelemben, biztonságban élni. Persze mindenki erre vágyik. De a valóság az, hogy ebből nem születik elégedettség.

Ha nem jársz el futni, nem tudhatod, mire vagy képes. Ha viszont hetente több alkalommal felhúzod a cipőt, és emeled a távot, döbbenten veszed észre, mennyi kitartás rejlik benned. Ez a kitartás fog elvezetni téged ahhoz, hogy még több mindent megpróbáljál.

A lényeg itt, hogy cselekedj. Most akár az alma rajzolásához is visszatérhetek, amit itt rajzoltat tanítványom. Apró dolgok, amik elvisznek egy másik vonalra.

Fektesd le papírra, hogy mit szeretnél. De minden egyes momentumot! Ne nagy lépésekben, hanem kicsikben gondolkodjál. Azt is írd le nyugodtan, mit kell tanulnod még hozzá, ha esetleg csak egy álmod van, de tudásod még kevés. Nem szégyen, ha olyan dolgot szeretnél, amihez egyáltalán nem konyítasz. Ki mondta, hogy létezik lehetetlen? Ja, hogy az ismerőseid ezzel bombáznak? Hát itt az idő, hogy végre magadnak higgyél, és zárd ki az ő világukat. Emlékszel. Kék autó, piros autó. Csak azt vedd figyelembe, amire vágysz, ami neked fontos. Ne hagyd elgyengíteni magad.

És akkor most nézzük meg a rajzokat, amiket a tanítványom segítségével készült.

Ez egy alma. És már majdnem legurul. Semmi mást nem kértem most tőlük, csak ezt az egy gyümölcsöt.

Mikor lettem volna gonosz, és tántorítottam volna el őket a terveiktől? Ha kérek egy híres festő csendéletének a lemásolását, ami tele van apró részletekkel, elemekkel. Azt vártam volna el tőlük, hogy most és azonnal a tökéletest hozzák létre.

A kérésem csak ennyi volt: ezt az egy darab almát készítsék el.

Mert ugye apró lépésekben haladunk, és nem egyből a terv végcélját kell megélni.

Utoljára frissítve: kedd, 25 október 2016 15:46

You have no rights to post comments